8. fejezet

Már hajnalodott, amikor egy sötét csuklyás alak kilépett a fogadó ajtaján. A nap pirosas-narancssárgás fénybe borította az egész eget, épp elég fényt adva ahhoz, hogy el lehessen indulni a szomszéd városba. Nem sok zaj hallatszott, az egész táj csendes volt. Az utcán is csak néhány ember lézengett, így feltűnés nélkül el lehetett hagyni a falut. Habár nem volt semmi félnivalója a csuklyás alaknak, jobbnak látta, ha nem tudnak róla sokat. Talán csak megszokásból akart láthatatlan maradni, ezt ő maga sem tudta.

Miután kivette lovát a fogadó istállójából, és felszerelkezett némi ennivalóval az útra, el is indult, hogy mielőbb elérhessen céljához. Noha nem kellett sietnie, azért a biztonság esetére szeretett volna minél előbb a városban lenni, hogy ott várhassa a megfelelő esélyt, amikor a hercegnő csapatához feltűnés nélkül csatlakozni tud.

Még mindig elszórakoztatta a gondolat, amikor arra gondolt, hogy milyen könnyen ki tudta hallgatni a hercegnő és az a másik férfi beszélgetését. És ők még csak nem is tudtak róla! Pedig a hercegnő még egyszer le is ellenőrizte, hogy biztosan nincs-e senki a kápolnánál, de ő okosabb volt, így nem vették észre. Igaz, nem merészkedett túl közel hozzájuk, csak épp annyira, hogy még kényelmesen hallhassa, amit beszélnek. Igazából, kicsit tartott attól, hogy már rég megbeszélték a tervüket, és hiába volt már akkor ötlete, hova készülnek, nem bízott semmit a véletlenre. A szerencse pedig ismét rá mosolygott, csak úgy, mint mindig.

Piszkosul szerencsés volt egész életében, mindig mindent megúszott, bármekkora bajba is keveredett. Aztán persze tökéletesen kiismerte a szakmáját, így már nem kellett annyira a szerencséjére bíznia mindent, és most mégis ott tartott megint. Kemény fába ütötte a fejszéjét, és tudta, ide nem elég a tudása. Egy rossz lépés, és meghal, vagy a hercegnő által, vagy a király és annak szolgálói keze által. Mindennek tökéletesnek kellett lennie, ami sok időt igényelt. Jól ki kellett találnia egy háttértörténetet, amiben nincs semmi különös. Nem akarta, hogy elkezdjenek rá gyanakodni. Aztán persze a lehető legjobban kellett hazudnia, így az lett volna a legjobb, ha nem is beszélne sokat – nem mintha egyébként sokat járna a szája. A legnehezebb pedig még csak ezek után jött: úgy kell mindenről kikérdeznie a hercegnőt, hogy az ne fogjon gyanút. Nem lesz egyszerű feladat, az már biztos!

Az órák csak teltek, a nap egyre magasabbra ért a horizonton, és egyre több élettel telt meg az egész vidék. Madarak vígan énekelgettek, élvezték a napsütést. Mókusokat lehetett látni szaladgálni, ahogy gyűjtötték az élelmet télre. A fű még szép zöld volt, a fák lombjai se kezdték még el sárgulni. Hiába, még csak ősz eleje volt. Emberi jelenlétnek pedig nyomát se lehetett se látni, se hallani, csak az erdő természetes, békés hangjai törték meg a csendet.

Ebből persze a csuklyás alak nem sokat vett észre, nem igazán figyelt a mellette elsuhanó tájra. Csak az arcába csapó szelet érzékelte, ahogy a ló száguldott, de még így se fázott. Még ha csípte is volna a hideg bármely csupasz testfelületét, akkor sem érezte volna. Teljesen a gondolataiba volt merülve, így az sem tűnt fel neki, amikor megérkezett a város falához. Gyorsan leugrott a ló hátáról, és csuklyáját lekapta fejéről. Tudta, hogy már figyelik a járókelőket, főleg a köpenyeseket, és nem akart feltűnést kelteni. Persze hajszíne gátolta ebben egy kicsit, mert az miatt könnyen megjegyezhető volt, de ez mindegy is volt, elvégre most a királynak dolgozott.

A kapunál lévő őrök csak egy pillantásra méltatták, aztán be is engedték. Ezt látva megfordult a fejében, hogy ha vajon a hercegnő festené be a haját valami rikító színre, akkor őt is csak így simán beengednék? Végül is, a hajszín az egyik legelső dolog, amit megjegyez az ember, ha lát valakit. Ötletnek nem volt rossz, sőt, egy próbát esetleg meg is érne, ha már velük lesz, így ezt a gondolatot jól elraktározta elméjében, hogy ha kell, elmondhassa majd a hercegnőnek is.

A városba belépve, hirtelen nem is tudta, hova menjen. Valószínűleg, még volt bőven ideje a hercegnő érkeztéig, ezért neki mindenképpen egy olyan helyen kellene várakoznia, ahonnét gyorsan tudomására juthat a dolog. Végül úgy döntött, először csak sétálni indul, hogy felmérje a város katonai erejét, lehetséges menekülési útvonalakat és hasonló apróságokat.

A kőépület falai közé csak kevés fény jutott be, az is csak apró, ablaknak szánt nyílásokon keresztül, ami előtt most még sötét függöny, legalábbis egy annak szánt anyag lógott, hogy a bent tartózkodók pihenni tudjanak. A szoba négyzet alakú volt, falai és padlója is kőből készült, az apró rések pedig majdhogynem teljesen a plafonnál voltak kivájva. Az ajtó vastag tölgyből készült, és szerencsére be lehetett reteszelni. Az ajtóval szemközti fal sarkánál állt az egyik ágy, mellette a kandalló, emellett pedig direkt erre a pár napra beszerzett másik ágy. A fal melletti ágy végénél egy kis faládikó állt tele ruhákkal és egyéb használati tárgyakkal. A szoba közepén egy asztal volt, mindkét oldalán két-két székkel. Ezen állt még a reggeli maradéka, egy pár égő és nem égő gyertya, és egy mosakodó edény teli vízzel. A szoba egyik másik sarkában lehetett megtalálni az éjjeliedényt. A falon, illetve annak támasztva különböző fegyverek sorakoztak. Ezen kívül volt még egy polc is az egyik falon különböző hadászati könyvekkel ellátva. Ezeket a mindennapokhoz szükséges tárgyakat leszámítva semmi dísz nem tarkította a falakat, ami emiatt eléggé egyhangú volt.

Nem volt nagy a szoba, és Hyunseung maga is meglepődött, amikor meglátta, mennyire puritán helyen lakik a város kapitánya. És ők még azt mondták, neki van a legkényelmesebb szállása! Na, ezt ő nem mondta volna, de semmi oka nem volt a panaszkodásra, elvégre maga mondta, hogy tökéletes lesz ez is, nem kell semmiféle fogadót keresni neki, csak azért, hogy egy picit is olyan legyen a környezete, mint amihez a palotában volt szokva. Lakott már ennél rosszabb helyen is, úgyhogy tényleg nem szólhatott egy szót sem, csak épp meglepődött. Legalább az ágyban kényelmesen lehetett aludni - jegyezte meg magában az első éjszaka után. Szerencsére, nem kellett már sokáig itt maradnia, csak amíg el nem kapják a hercegnőt, vagy ha ez nem sikerül, akkor tovább nem lép innen.

Hyunseung az ágyon feküdt, és mivel nem volt semmi dolga, csak pihengetett. Milyen rég is volt már, hogy nem kellett semmit se csinálnia! Az utóbbi tíz évben, amióta Sirioneba költöztek, mindig szolgálatra készen kellett állnia, amíg teljesen át nem alakították az országot. Minden alkalommal fáradságos munka volt ez, például amikor a lázadókat kellett kivégeztetni. Hogy ezeket mennyire utálta! Mindig ugyanazokkal a tekintetekkel találkozott, amik általában gyűlöletet tükröztek. De bármennyire is gondolták Hyunseungot hidegvérű és kegyetlen gyilkosnak, azért ő sem lelte kedvét ebben. Ezt tette, mert ez volt a kötelessége. Azért teremtették, hogy a király parancsait kövesse. De most, távol a fővárostól, amikor nem volt a király szeme előtt, és ő parancsolt mindenkinek, nyugodtan kiélvezhette ezt a kis szabadidőt, ami a hercegnő megérkezéséig rendelkezésére állt. Aztán újra folyamatosan a nyomukban kell lennie, és minden alkalommal résen kell lennie, hogy mindent meghalljon, ne vegyék észre, és persze hogy megtalálja a megfelelő esélyt az elkapására.

Doojoon eközben magára kapta a köpenyét, majd még bekapta a reggelije utolsó falatjait az asztalról, és indulásra készen is volt. Habár teste még egy picit gyenge volt az ereje túlzott használatától, fontos jelentenivalója volt, amit nem lehetett elhalasztani. Aztán még mást is meg akart beszélni a királyával, így jobb volt, ha még most elindul, úgy is kell egy hét, amíg felér a fővárosba.

-            Biztos, hogy elmész? - kérdezte Hyunseung barátjától. - Nem lenne jobb, ha pihennél még egy keveset? Nem nézel ki túl jól még mindig, és ami a lábadat érinti... – Doojoon Hyunseungba fojtotta a szót.

Doojoon tudta jól, hogy barátja hajlamos a túlzott aggodalmaskodásra, főleg ha az erejéről volt szó, ezért nem szerette volna, ha megint ezen kezdenek el vitatkozni. Hyunseung is teljesen tisztában volt azzal, hogy ő tudja a legjobban képességeinek mellékhatásait és hátrányait, csak ez a túlzott védelmező ösztöne néha már kezdett az agyára menni. Semmi rossz nem volt abban, ha az ember aggódik a barátaiért és meg akarja őket védeni, de Doojoon az utóbbi években olyan sokszor megkapta ezt barátjától, hogy már kezdett elege lenni belőle.

-            Ne kezd megint Hyunseung – sóhajtotta a fekete hajú. – Egyébként is muszáj mennem, te is tudod jól. Aztán meg, amúgy is csak terhedre lennék, semmi hasznomat nem vennéd most. Majd jövök rögtön, ha végeztem – nézett hátra Hyunseungre, aki idők közben már felült.

A szőke hajú már nyitotta volna a száját, hogy tovább akadékoskodjon, de aztán mégsem tette. Beletúrt világos tincseibe, ezzel próbálta levezetni indulatait, de még így is elég nehéz volt megfékeznie a nyelvét. Hiába hangsúlyozta Doojoon folyton, hogy nincs semmi baja, ő azért látta rajta a gyengeség és fáradtság jeleit. Le se tagadhatta volna, hogy sokkal sápadtabb, még a megszokottnál is fehérebb az arcszíne, aztán meg néha rájött, hogy elkezdjen remegni, mint egy kocsonya. Ezzel Hyunseung még meg tudott volna birkózni, hogy így elmenjen, de aztán megpillantotta a lábait, amik igazából már nem is voltak, csak sötét árnyékként lehetett őket látni, és rögtön akaratlanul aggódni kezdett. A képessége mellékhatása, és minden alkalommal, amikor túllépte a határait, egyre jobban kezdett eltűnni. Amióta pedig beléptek Sirioneba, és szembekerültek ezzel a hercegnő eltűnése üggyel, Doojoon egyre jobban erőltette a képességét, hogy minél tovább fent tudja tartani az árnyformát.

-            Csak aggódom, Doojoon – csóválta a fejét a szőke. – Nem szeretném, ha egy szép napon nem lennél több egy árnyéknál – jegyezte meg aggódva, de egy kis éllel a hangjában.

-            Ne aggódj, barátom, ez nem fog megtörténni – válaszolta nyugodtan a fekete hajú, aztán felkapta a földről a hátizsákját, amibe élelmet pakolt a hosszú útra, és az ajtó elé lépett. Még egyet intett hátra barátjának, de aztán elhagyta a helyiséget.

Hyunseung sóhajtott egy nagyot, szeretett volna még mondani valamit barátjának, de igazából felesleges is lett volna, mert úgyse fogadta volna meg tanácsát. Doojoon mindig ment a saját feje után, mondjuk ez fordítva is igaz volt. Erre gondolva azért még megcsóválta fejét rosszallását kifejezve, bár ezt már senki sem látta. Aztán már dőlt is volna vissza az ágyra, amikor kopogtattak az ajtón. Nem kellett különleges képesség, hogy megmondja, a kapitány jött, más amúgy sem tudott Hyunseung és Doojoon itt tartózkodásáról. Nagyot sóhajtott, amiért megint nem pihenhet, végül aztán felállt és odaült az asztalhoz, miközben belépett a kapitány néhány tekerccsel a kezében, hogy megkezdjék a tanácskozást.

Az éjjel csigalassúsággal telt, így megváltás volt a nap első halvány fénysugarai. Borzalmas éjszakám volt, a percek csak kínkeservesen váltották egymást, míg a fejemben a gondolatok ezerrel száguldottak. Sok mindenen gondolkoztam az őrködésem és elalváskísérleteim közben, és bármennyire is nem szerettem volna, újból és újból eszembe jutott Lyra, és a vele kapcsolatos feltevésem. Persze, nem lehetettem benne biztos, hogy úgy van, ahogy gondolom, elvégre semmi bizonyítékom nem volt rá, mégis minden porcikám azt súgta, hogy igen is úgy van. De amikor ehhez a ponthoz jutottam, mindig ugyanazok a kérdések ötlöttek fel bennem, amiket sehogy sem tudtam megérteni.

Miért? Ez az egyetlen aprócska szó elég volt arra, hogy teljesen összezavarjon és elbizonytalanítson. Ha az új király nevelte fel Lyrat, vajon ő is ugyanannyira megváltozhatott, mint én a Mesterrel eltöltött idők után? Ha igen, akkor vajon ő már elfelejtette annak az estének a borzalmait? Ha így történt, vajon teljesen átállt már az új király, a szüleink gyilkosa oldalára? Ha igen, akkor vajon az utamba fog állni, amikor megölöm az új királyt? Ha igen, akkor vajon meg kell majd ölnöm tulajdon ikertestvéremet, másik felemet, vagy esetleg sikerül meggyőznöm?

Mindig ugyanezek a kérdések között őrlődtem, és bármennyire is gondolkoztam rajtuk sokat, nem sikerült választ találnom rájuk. Ha pedig ki akartam őket verni a fejemből, vagy legalábbis egy ideig félretenni, hogy ne mindig ezen rágódjak, újból és újból visszakúsztak a fejembe, és teljesen rátapadtak agyamra, mint a piócák, hogy teljesen kiszipolyozzák belőlem az életet.

A hajnal első napsugarával már útnak is indultunk. Nem sokat tétlenkedtünk, rögtön felkelés és egy gyors reggeli után már meg is indultunk. Észak-északkelet volt az irányunk. A terveim szerint a várost az északi kapunál fogjuk elérni, de hogy az pontosan merre vagy milyen messze volt, nem tudtam. A napot szerencsére jól lehetett látni az erdő fáinak lombjai között, így attól nem féltem, hogy esetleg eltévedünk. 

Ahogy a percek és órák váltották egymást, úgy ért a Nap szép lassan egyre magasabbra a horizonton. Az égen csak elszórva lehetett látni felhőket, amik között madarak köröztek. A fák zöld lombjai szépen fénylettek az egyre erősödő napsütésben, amiknek az ágaira néha-néha egy madár szállt le, majd pár perc után újra felszállt a magasba. Persze voltak dalos pacsirták is, akik nem mozdultak sehova helyükről, hanem énekszóval törték meg az erdőre telepedő csendet.

Az idő teltével egyre több élettel telt meg az erdő. Hajnalban még csak madarak sziluettjét lehetett látni magasan az égen, de most már mindenféle bogár és rovar szaladgált a fűszálak között, hogy elkerülje a lábunkat. Emellett látni lehetett néha-néha néhány másmilyen erdei állatot is: nyulakat, néha őzt vagy szarvast, a fák ágai között mókust, de összességében a nagyobb állatok elkerültek minket, nem merészkedtek a közelünkbe, ami nem is volt baj. Így békésen tudtunk haladni, anélkül, hogy bármi is megzavart volna minket.

Az erdő így a reggeli órákban egy idilli tájat mutatott be nekünk, aminek csodálásba könnyen bele lehetett felejtkezni. Persze én hozzá voltam szokva az ilyen látványokhoz, mivel eddig is erdőben laktunk, de emlékszem, még régen a palotában meséltek vidékekről, ahol semmi nem tudott megélni, ameddig csak a szem ellátott, mindent homok borított. Azokat az embereket, akik az olyan kietlen vidékhez voltak szokva, biztosan nagyon lenyűgözné az itteni erdők szépsége.

Már dél körül járhatott az idő, amikor először megálltunk pihenni. Kissé félrehúzódtunk az eddig követett kisebb csapástól, majd beljebb a fák között telepedtünk le, hogy elfogyasszuk az ebédünket. Ugyanazt ettük most is, mint reggelire vagy tegnap szinte egész nap, mivel mást nem hoztunk magunkkal. Azt nem engedhettük meg magunknak, hogy friss húst együnk, elvégre azt először meg is kellene szerezni, illetve meg is kellene sütni, ami mind bizony eléggé időigényes. Nekünk pedig nem volt egy szabad percünk sem. Minél előbb le szerettem volna zárni ezt az ügyet, és megtudni, hol van pontosan Lyra.

Mivel Yoseob csak saját magát hozta, amikor utánunk indult, hármunk között kellett elosztani a nálunk lévő ételeket. Ezekből azonban sajnos már nem volt sok, mert otthon nem sok olyan ételt tartottunk, ami huzamosabb ideig eláll. Ezért hát csak aszalt gyümölcs volt nálunk, szárított hús, kétszersült és alma. Két vizestömlő volt még nálunk, amiből próbáltunk nem sok vizet elfogyasztani, mert nem tudtunk, mikor lesz lehetőségünk a megtöltésére. Nem ismertem jól ezt az erdőt, ezért nem is kockáztattam meg, hogy egy tó vagy patak keresésére induljunk.

-            Mit meg nem adnék végre egy kiadós reggeliért, ebédért, vacsoráért és egy puha ágyért! – sóhajtott fel Yoseob, miközben egy húsdarabot rágcsált. – Nem is tudom, mikor volt utoljára részem benne – gondolkozott el. – Azt hiszem, tíz éve – húzta el a száját. – Ez egy kicsit hosszú idő, nem gondoljátok? – kérdezte vidám, cseverészős hangnemben.

Yoseob utolsó mondatát hallva belém és Dongwoonba is belefagyott a szó. Olyan könnyedén, viccelődve emlegette az elmúlt tíz év keserűségeit, mintha már el is felejtette volna, hogy akkor milyen szörnyű és nehéz volt neki. Biztosan fájtak még mindig neki is az emlékek, épp ezért csodáltam azért, hogy ilyen könnyedséggel képes beszélni róluk, anélkül, hogy látszódna rajta a fájdalom.

Dongwoonnal egyszerre néztünk Yoseobra szomorúan, mire ő reakciónkat látva meghőkölt. Az eddigi hangulat hirtelen nyomasztóvá vált, ahogy egymás arcát tanulmányoztuk, miközben ugyanarra gondoltuk. Tudtam, hogy Yoseob nem azért mondta ezt, hogy sajnáltassa magát, elvégre ő már hozzá szokott ehhez az életmódhoz, csak nekünk volt furcsa ezt így hallani valaki szájából.

Ez az egész pillanat csak pár másodpercig tartott, de nekem mégis hosszú-hosszú időnek tűnt. Yoseob arcán már nyomát se lehetett látni az előbbi érzéseinek, úgy tett, mintha semmi sem történt volna, mintha nem tudná, miért néztünk rá úgy.

-            Mit néztek ennyire? – kérdezte tettetett meglepettséggel. - Van valami az arcomon?  - simított végig az említett testrészén, hogy ezzel is oldja a hangulatot közöttünk.

Dongwoon volt az első, aki kapcsolt, és beszállt a viccelődésbe. Én nem voltam képes erre. Újból és újból felidéződtek bennem a múlt emlékei, szép és rossz egyaránt. Olyan sok minden történt velem, olyan sok mindent kellett és kell még elviselnem, hogy sokszor még én is kételkedem abban, hogy kibírom-e. Azt is jól tudtam, nem véletlenül lettem én a kiválasztott, hogy ezt véghezvigyem, mégis sokszor nehezemre esett elfogadni, és úgy tenni, ahogy kell. Olyan sokszor szerettem volna kiszállni az egészből, és felhagyni a bosszúval, de olyankor mindig történt valami, ami visszarántott a valóságba, és eszembe jutatta, hogy ezt nem tehetem meg.

Éreztem, hogy már kezdtem volna ismét letargiába zuhanni, amikor Dongwoon hirtelen ijedten felpattant. Mutatóujjával egyenes Yoseob hajára mutatott. Kérdőn tekintettem először rá, aztán odapillantottam, ahova mutatott, végül vissza őrá. Arca undort tükrözött, így nem volt nehéz kitalálnom, hogy mit láthatott, habár én nem láttam semmit.

-            Egy nagy szőrős pók mászik a fejeden! – kiáltott fel Dongwoon, mire Yoseob is rögtön felpattant.

-            Mi? Hol? – kérdezte Yoseob ijedten, pár oktávval feljebb. - Szedd le rólam azonnal, kérlek! – kérlelte kétségbeesve Dongwoont, már majdnem a sírás határán.

Dongwoon ezt hallva meg sem mozdult, csak ugyanúgy állt, és Yoseobot bámulta. Yoseob persze megmozdulni sem mert, de látszottak a szemein, hogy mennyire megijedt. Dongwoon egy pillanatig még undorral az arcán bámult Yoseobra, aztán kitört belőle a nevetés.

-            Csak vicc volt, nyugi. Semmi sincs a hajadban – felelte még mindig nevetve, miközben visszaült a helyére. Yoseob csak döbbentem bámult a másik férfira, nem tudta mire vélni ezt az egészet. Látszott rajta, hogy még nem nyugodott meg teljesen, ezért beletúrt a hajába, hogy megbizonyosodjon abban, tényleg csak vicc volt, és nincs semmiféle pók rajta.

-            Ez nem volt vicces! – szólalt meg végül siránkozva. – Én tényleg nagyon utálom azokat a nagy szőrős dögöket! – panaszkodott, mire Dongwoon megveregette a vállát.

-            Hidd el, megértem, mert – kezdett bele, de mondatát nem tudta befejezni, mert hirtelen érzett valamit a homlokán mászni. Nem telt bele egy másodpercbe sem, hogy rájöjjön, a fáról pottyant egy bogár a fejére. Ijedten talpra ugrott, s most rajta volt a sor, hogy Yoseobot megkérje arra, hogy szedje le róla a bogarat. Yoseob persze ezt látva hangosan felnevetett, de nem volt olyan gonosz, hogy ne segített volna neki.

-            Aki másnak vermet ás, maga esik bele, tartja a közmondás – felelte Yoseob, miközben mindketten újra nyugodtan leültek. – Azt hiszem, van benne némi igazság.

A két fiú még jól elszórakozott egymással, de én arra már nem figyeltem. Neki döntöttem a fejemet a fa törzsének, és lehunytam a szememet, hogy egy kicsit pihenni tudjak, ha már azt az éjszaka nem tudtam megtenni.

Ha jók voltak a számításaim, akkor még naplemente előtt elérjük a várost, így most volt egy kevés időnk. Egyébként sem terveztem még egyszer megállni, így úgy gondoltam, jobb, ha most hosszabb a pihenő.

Elaludni ugyan nem tudtam, de így is jól esett egy kevés pihenés. Próbáltam lehetőleg kiüríteni a fejem és nem gondolkodni semmin, ami többé-kevésbé sikerült is. Többnyire azt hallgattam, hogy Dongwoon és Yoseob mit csinál, de volt, hogy az erdő békés hangjait figyeltem.

Egyszer csak kardok csattogására eszméltem fel. Valószínűleg félálomban lehettem, így meglepődtem azon, amit láttam és hallottam. Dongwoon éppen Yoseobot tanította a kardvívás legalapvetőbb szabályaira. Ezt látva vegyes érzések kerítettek hatalmába. Egyrészt megint kissé szomorú lettem, amikor felismertem, hogy Dongwoon pont ugyanúgy oktatja Yoseobot, ahogy azt a Mester tette velünk. Másrészt pedig elcsodálkoztam azon, hogy Yoseob egyáltalán nem tudja a kardot használni, ami a mi hátrányukra szolgált. Azt hittem, legalábbis reméltem, hogy ha már az édesapja tábornok volt, akkor legalább egy picit tud harcolni.

Egy darabig még figyeltem őket, de aztán ezt is meguntam, ezért ismét lehunytam szemeim, mivel nem volt jobb, amit most tehettem volna. Habár nem éreztem magam fáradtnak annak ellenére sem, hogy alig aludtam valamit, mégis jól esett kicsit mindenféle nyomasztó gondolat nélkül pihenni. Dongwoon és Yoseob halk beszédét könnyedén ki tudtam már zárni, tényleg teljes mértékben csak a madarak csiripelésére figyeltem.

Nem tudom, mennyi idő telt el így, de én már-már aludtam, amikor hirtelen két férfi hangját hallottam meg kicsit messzebbről, ahogy felénk közelednek. Szemeim rögtön felpattantak, s vele együtt én is felugrottam. Dongwoon és Yoseob hirtelen cselekedetemet látva megdermedt, majd érdeklődve rám pillantottak

-            Jön valaki - mondtam nekik suttogva, miközben felkaptam a hátizsákom. Szerencsére én nem pakoltam szét a holmijaimat, így most azzal nem kellett foglalkoznom.

Dongwoon és Yoseob ezt hallva szinte rögtön kapcsolt, és cuccaikat gyorsan beledobálták a hátizsákjukba. Addig én körülnéztem, hogy hol tudnánk elbújni, miközben szidtam magam, amiért nem vettem korábban észre a két férfi – valószínűleg két őr – közeledtét.

Mivel már elég közel voltak hozzánk, nem tudtunk volna elmenni innét, ezért én felmásztam egy fára, s annak lombjának a takarásába bújtam. Szerencsére én innét jól láttam mindent, engem viszont nem lehetett észrevenni. Dongwoon is úgy cselekedett, ahogy én, Yoseobnak viszont már nem volt ennyi ideje, ezért ő egy nagyobb útszéli bokor mögé csúszott be, és ott lapult meg.

-            Őszintén szólva, Aerden, én erősen kétlem, hogy itt lenne a hercegnő – beszélt az egyik őr a másikhoz. – Szerintem már rég ott van a városban, miközben minket a kapitány szétküldött az erdőben, hogy őket keressük.

-            Ami azt illeti, szerintem sincsenek itt. Sokkal logikusabb lenne, ha rögtön odament volna, és nem ilyen hatalmas felesleges kerülővel akarná megközelíteni a várost. Ha eddig el tudott bújni előlünk anélkül, hogy lelepleződött volna, biztos a városba is simán bejutott már feltűnés nélkül – felelte erre Aerden. A másik egyetértően bólogatott, aztán csendben mentek tovább anélkül, hogy jobban körülnéztek volna.

Már majdnem elhagytak minket, amikor hirtelen mozgást láttam meg Yoseob bokra felől.  Ötletem sem volt, hogy mit csinálhatott, de erősen reméltem, hogy az a két férfi nem hallotta meg ezt, de a hirtelen zajt hallva mindkettő őr megtorpant, és egymásra néztek gyanakodva.

-            Te is hallottad? – kérdezte Aerden. A másik válaszul bólintott. – Mi lehetett?

-            Biztos csak valami mókus vagy nyúl, ahogy kiszaladt abból a bokorból. Nem kell semmi rosszra gondolni, elvégre egy erdőben vagyunk – legyintett a másik.

-            Nem lehet, hogy a hercegnő mégis csak itt van? – gyanakodott tovább Aerden.

-            Ugyan már! Úgy gondolod, hogy a hercegnő elkövetne egy ilyen hibát, ha itt lenne?

-            Igaz – válaszolta Aerden, de társa szavai nem nyugtatták meg teljesen. Még körülnézett párszor mindent jól szemügyre véve, aztán mivel nem talált más gyanús jelet, igazat adva barátjának tovább indultak.

Távolodó alakjukat látva kiengedtem a tüdőmbe rekedt levegőt, bár fogalmam sincs, hogy mikor tartottam azt benn. Megnyugodtam, hogy nem vettek észre minket, habár Yoseob majdnem lebuktatott minket. Azon viszont meglepődtem, amiről beszéltek. Ennyire jónak és ügyesnek gondolnának? Habár ez egyáltalán nem volt igaz, de örültem neki, hogy ilyen kép alakult ki bennük rólam, mert így úsztuk meg a mostani esetet is.

Még pár percig fent maradtam a fán, majd miután megbizonyosodtam abban, hogy már nem hallanak minket, leugrottam onnét. Ezt látva Dongwoon és Yoseob is előbújt. Szívesen számon kértem volna Yoseobon a történteket, de inkább hagytam, mert semmi baj nem történt. Ehelyett inkább azon nyomban útnak indultunk, hogy mielőbb elérjük végre a várost.

A város tele volt élettel, ahogy szép lassan az utcákon sétálgatott Hyunseung. A nap fényesen sütött az égen, felhő egy sem volt: tökéletes idő volt ahhoz, hogy mindenki kint legyen a szabadban a szobában való gubbasztás helyett. Gyerekek rohangáltak össze-vissza, ahogy egymással játszottak. A felnőttek is végezték a dolgukat, habár mind a férfiaknak, mind a nőknek más számított munkának, de egyik nem sem tétlenkedett. Az egyszerű emberek között őröket is lehetett látni, ahogy mindenkit gyanúsan méregetnek. Azon azonban Hyunseung meglepődött, hogy senkit nem zavartak, senki nem ijedt meg vagy gondolkodott el azon, hogy mit vagy inkább kit keresnek a fegyveresek ilyenkor. Minden bizonnyal hozzászokhattak már a katonák látványához.

A sok boldog arcot látva Hyunseungnek keserű lett a szájíze. Ilyen messze a fővárostól, őket nyilván nem viselte meg annyira a tíz évvel ezelőtti tragédia, és az azt követő mészárlás. Ők még csak Hyunseung-öt sem ismerték, bezzeg a fővárosban mindenkitől gyűlölködő pillantásokat kap, miközben rögtön elállnak az útjából. Féltek tőle, és nem alaptalanul, de arra még ő sem vetemedett volna, hogy ártatlanokat öljön, olyanokat, akiknek meggyilkolására parancsot sem kapott. Nem volt ő pszichopata vagy bármi hasonló, bármennyire is gondolták róla azt sokan.

Hyunseung gyorsan elhessegette a fejében megjelenő gondolatokat. Megint elkalandozott, pedig a feladatára kellene koncentrálnia. Nem engedhette meg magának, hogy még egyszer arra a tíz évre gondoljon. Borzalmas volt, még neki is, de el kellett viselnie tettei következményeit. Nem várta el senkitől, hogy megértse az ő, Doojoon és Junhyung okait. A köznép semmit sem tud arról, hogy mi történt száz évvel ezelőtt, ezért felesleges is lenne a jobb viselkedésért való áhítozás.

Hirtelen megtorpant Hyunseung, ahogy egy kisebb csoportot látott meg az utcán beszélgetni. Elmosolyodott, amiért megtalálta a tökéletes célpontot a terve megvalósításához, majd meg is indult feléjük, miközben kisimította arcvonásait. Négy férfi állt egymással szemben egy kört alkotva egy bolt épületének árnyékában. Éppen arról vitatkoztak, hogy vajon miért akarhat a hercegnő ide jönni, és miért nem megy rögtön a fővárosba.

-            Én úgy hallottam, hogy két kisgyereket jön megmenteni ide – szólalt meg Hyunseung, miután odalépett az egyik férfi mögé. Egy másik, aki a főnöknek tűnt, mivel ő beszélt a legtöbbet, meglepetten pillantott Hyunseungra, de tekintetében fel lehetett fedezni a gyanút és bizalmatlanságot is.

-            Valóban? – kérdezett vissza egy másik. – Én nem hinném a hercegnőről, hogy ilyen jólelkű lenne. Honnét hallottad te ezt? – Hyunseung erre megvonta a vállát.

-            Sokfelé jártam már, és ott ez a pletyka járja. De ami azt illeti, én sem hinném, hogy csupán azért jön, hogy kiszabadítsa őket. Ti mit gondoltok róla?

-            Szerintem biztosan van valami hátsó szándéka – szólalt meg a főnök is. – De mit hallottál még erről, idegen?

-            Killrey a nevem – mutatkozott be Hyunseung, majd intett a négy férfinak, hogy jöjjenek közelebb. – Tudjátok, hogy a hercegnőnek van egy ikertestvére, igaz? – A többiek bólintottak. – Csakhogy ő eltűnt, senki nem tudja, hogy él-e vagy hal. A hercegnőnek jelenleg az a célja, hogy kiderítse, a palotában van-e még.

-            De akkor miért akar idejönni?  - kérdezte az egyik.

-            Ha jól tudom, az elmúlt hetekben érkezett ebbe a városba két katona a palotából. Nem tudom, hogy tényleg elraboltak-e két gyereket, mindenesetre a hercegnő azt állítja, de igazából nem őket akarja kiszabadítani, hanem a két férfit akarja kivallatni az ikertestvére hollétéről. – A négy férfi ezt hallva döbbenten felkiáltott, és már majdnem elkezdték hangosan kinyilvánítani a véleményüket, de mielőtt ez megtörtént volna, Hyunseung leintette őket.

-            De hát ez szörnyű! Én nem gondoltam volna, hogy a hercegnő ilyen kegyetlen lett az évek alatt!

-            Hát én sem, barátom – csóválta egy másik a fejét. – Pedig mindig is ő volt az a hercegnő, aki egy léleknek se ártott volna. Hogy változhat meg valaki ennyire?!

-            De mi rossz van abban, ha meg akarja tudni a testvére hollétét? Elvégre az új király volt az, aki feldúlta az egész országot, amikor egy éjszaka alatt lemészárolta az egész palotát! Szerintem teljesen jogos, hogy a hercegnő bosszút akar állni, vagy hogy meg akarja tudni az ikertestvére hollétét! – szólalt meg egy harmadik is, aki a négy férfi közül a legfiatalabbnak és legóvatlanabbnak tűnt. Hyunseung szeme ezt hallva figyelmeztetően megcsillant, de mielőtt bárki is megláthatta volna a hirtelen támadt gonosz fényt a szemében, már el is tűnt.

A többi férfi egy pillanat alatt leteremtette a fiatalabbat, amiért ilyet mert állítani, és azt mondogatták neki, hogy szerencséje van, hogy ezt most senki nem hallotta, főleg nem egy királyi kém, különben már halott lenne.

Hyunseung magában felnevetett ezen, de kicsit azért sajnálta a fiút, amiért ilyen meggondolatlanul elmondta a véleményét. Persze egyikőjük sem tudhatta Hyunseung valódi kilétét, ezért még jobban megsajnálta, de hát a munkáját neki is el kell végeznie, nem számít, mit gondol róla.

-            De ez még semmi! – folytatta Hyunseung ugyanolyan izgatott hangnemben, mint amilyenben előtte beszélt. Egyáltalán nem látszott rajta, hogy mi futott keresztül a fejében egy pillanat alatt. – Olyan pletyka is járja, hogy igazából a hercegnő tartja fogva itt a nagy magtárban a két gyereket. Azzal fenyegette meg a két férfit a palotából, hogyha nem árulják el a testvére hollétét, akkor megöli a két gyereket!

-            De a két őr miért árulná el emiatt a fenyegetés miatt? Én nem úgy ismerem az új őröket, akiket különösebben érdekelné a köznép biztonsága – felelte ismét a fiatalabb férfi. Hyunseung magában megcsóválta a fejét, amiért egyre mélyebb árkot ásott magának megszólalásaival.

A másik három ismét letorkollta a negyediket, aki ezek után inkább jobbnak látta, ha többet nem szólal meg. Már korábban be kellett volna fognod szád – gondolta magában Hyunseung -, akkor még megúsztad volna, de így mit tehetnék az érdekedben?

-            Szóval akkor miért jön ide a hercegnő pontosan, Killrey? – kérdezte a főnök Hyunseungtől.

-            Ha minden igaz, akkor most a napokban fog valamikor találkozni a hercegnő a két őrrel, hogy megtudja azoknak a válaszát: vagy elárulják az ikertestvére hollétét, vagy megöli a két gyereket úgy, hogy az egészet rájuk keni.

-            Ez hihetetlen! Biztos vagy te ebben, hogy ez igaz? – hitetlenkedett a főnök.

-            Én ezt hallottam – vonta meg Hyunseung a vállát. – Az már rajtatok múlik, hogy elhiszitek-e vagy sem.

Mivel elfogyott Hyunseung mondanivalója, elköszönt a négy férfitől, és ott hagyta őket, csakhogy nem ment messzire, mert esze ágában sem volt csakúgy itt hagyni őket. Befordult egy üres sikátorba, ott pedig átváltozott varjúvá, hogy úgy hallgassa ki a négy férfi további beszélgetését.

Felszállt a levegőbe, majd leszállt annak a boltnak a háztetején, aminek árnyékában a négy férfi továbbra is beszélt. Hyunseung hallotta, ahogy megegyeznek abban, hogy nem hagyhatják, hogy a két kisgyereket megölje a hercegnő, bármennyire is hihetetlen volt az egész. Az volt a tervük, hogy elterjesztik a Killreytől hallott pletykát, majd egy nagyobb csoportot toboroznak, hogy megtámadják a hercegnőt, amikor megérkezik.

Hyunseung elégedetten hallgatta mindezt, mert úgy látszott, most is a tökéletes embereket választotta ki a célja eléréséhez. Azzal, hogy ők maguk terjesztik el a pletykát, Hyunseung feladatát is elvégzik, így neki nem maradt semmi más, minthogy eltegye láb alól az árulót, és hogy beszéljen a kémükkel.

Miután a négy szétszéledt, Hyunseung a fiatal férfit kezdte el követni. Mivel eddig egyszer sem bukott le, nem tartotta valószínűnek Hyunseung, hogy nagy galibát okoz, de soha nem szabad hagyni, hogy egy rothadt termés maradjon a jók között, mert képes egy rossz a többit is tönkretenni.

A fiatal férfi is úgy tett, ahogy a többiekkel megbeszélték, ezért Hyunseung hagyta, hadd végezze egy kicsit ő is a feladatát. Aztán mikor a férfi egy eléggé romos ház mellett haladt el, aminek a kerítését alkotó karók már eléggé ki volt dőlve, Hyunseung úgy döntött, itt van a megfelelő pillanat a kivégzéséhez.

Sebesen előre szállt, hogy jó messze legyen a férfitől, aztán hirtelen megfordult, és ismét nagy sebességgel visszaszáguldott felé. Karmaival belevájt annak szemébe, aki reflexszerűen próbálta elkergetni Hyunseung-öt. Hyunseung azonban csak akkor hagyta ott, mikor megbizonyosodott abban, hogy sikerült kikaparnia a másik szemét. A férfi kezeit vérző szemeire szorította, és fájdalmában felkiáltott. Nem tudta, hogy mit tegyen, hova menjen, mivel nem látott semmit, és senki sem volt a közelében, aki segíthetett volna. Így történt, hogy megbotlott egy kőben, és beleesett az egyik kidőlt karóba, ami átszúrta a mellkasát. Hyunseung nem tudta, hogy rögtön végzett-e vele, de annyi bizonyos volt, hogy nem éli túl ezt, ezért itt is hagyta, s elindult a kémük keresésére.

7. fejezet

Éreztem, ahogy a tolvaj tüdejében hirtelen bennreked a levegő, és láttam, ahogy szemei kitágulnak egyrészt meglepettségében, másrészt félelmében. Száját kissé kinyitotta, hogy válaszoljon nekem, de félúton megakadt a szó a torkán, ezért inkább csak nyelt egyet.

Hosszú percek teltek el azzal, hogy farkasszemet néztünk egymással. Olyan voltam, mint egy áldozatra vadászó macska: csendes és gyors, míg ő inkább egy merész kisegér volt, aki azt hitte, kijátszhatja a macskát. Teljesen tehetetlen volt, és ezt ő is tudta jól. Tudta, egy rossz szó, egy rossz cselekedet és vége. Egy izzadságcsepp gördült le a homlokáról, folyt végig az arcán egyenesen a ruhája gallérjába.

Nem akartam magam még egyszer megismételni, ezért hogy jelezzem neki, fogytán van a türelmem és jobb, ha válaszol minél előbb, jobban a torkához nyomtam a tőrömet. A tolvaj szeme erre még jobban kitágult, és láttam, ahogy még jobban eluralkodik rajta a félelem.

Egy. Kettő. Három.

-            Mi… mi már találkoztunk! – nyögte ki kissé dadogva. Összevontam szemöldököm, amíg átgondoltam, igazat mond-e, de szinte rögtön ki is simítottam vonásaimat, és újra felöltöttem a hidegvérű gyilkos maszkját.

A tolvaj szemébe nézve valóban derengeni kezdett valami. Ismerős volt a pillantása, és ahogy félelmében engem nézett. Mintha valóban találkoztunk volna már, de arra nem jöttem rá, ki lehetett. Túl sötét volt ahhoz, hogy az arcát jól láthassam, és hiába volt a tűz, az árnyékommal pont betakartam őt.

Két ember jutott rögtön eszembe, aki lehetett. Az egyik az a köpenyes alak volt, aki valamilyen rejtélyes módon tudta a titkomat, de őt rögtön ki is zártam. Ennek a tolvajnak a hangja és viselkedése teljesen más volt: míg a köpenyes alak egy percig sem félt tőlem, addig ő bizony tényleg rettegett. A másik különbség a szemük volt. Ennek a tolvajnak a szemét valamiért ismertem, amíg az ismeretlen köpenyesét nem láttam jól, amikor találkoztunk. Épp ezért biztos voltam benne, hogy a második személy, akire gondoltam, ez a tolvaj.   Ő volt az, aki rám akarta fogni a lopást, amit ő követett el, illetve ő volt az, aki segített megtalálni Asen házát.

Ötletem sem volt, hogy honnét tudta, merre mentünk Dongwoonnal. Egyáltalán miért akart követni? Nem hittem volna, hogy csak egyszerűen ki akart volna fosztani minket - ahhoz engem már eléggé ismernie kellett volna, hogy tudja, nem jó ötlet ujjat húzni velem. Mindenesetre, bármi is volt a célja, én nem bíztam meg benne, ezért jobbnak láttam, ha tudatlanságot színlelek.

-            Biztos vagy te ebben? – kérdeztem vissza kissé gúnyosan. – Akkor miért hagytalak életben? Ha valóban találkoztunk már, feltételezem, akkor is meg akartál lopni, de ha így van, miért vagy még életben? Nem szokásom tolvajokat életben hagyni - húztam gúnyos mosolyra a szám.

A tolvaj arca még jobban elfehéredett, ahogy rájött, nem hiszek neki és meg akarom ölni. Persze egyáltalán nem akartam ezt, hazugság volt az is, amit mondtam. Korábban nem igen találkoztam tolvajokkal, minket még ők is elkerültek a falusi babonák miatt. De persze régen a palotában láttam már, hogy mivel büntetik a lopást, így tudtam, mit mondjak, ha a szükség úgy hozza. Persze ezek a büntetések az ellopott érték, illetve a meglopott személytől függtek. Általában nem történtek nagy bűncselekmények – csak állatot, ételt és hasonló dolgokat loptak a tolvajok, ezért többnyire a kezüket vágták csak le, hogy még egyszer ne lophassanak, de ha egy királyi személyt vagy főnemest loptak meg, akkor előfordult már a kivégzés is.

Láttam, hogy a tolvaj nem tudja, erre mit válaszoljon, de én mindenképp ki akartam húzni belőle, hogy ki ő, és miért jött. Habár már biztos voltam benne, hogy ő az a tolvaj, akivel korábban is találkoztam, kíváncsi voltam, hogy kimondja-e ő maga is.

-            Azt hiszed, viccelek, igaz? – kérdeztem felhúzott szemöldökkel. – Attól tartok, most nem vagy olyan helyzetben, hogy kétségbe vonhasd a szavam. Szeretnéd, ha elárulnám, mit szoktam csinálni azokkal a tolvajokkal, akik engem meg akarnak lopni?

A tolvaj egyre jobban kétségbeesett, egyre kevésbé tudta, mivel tudná kimenteni magát ebből a helyzetből. Szinte látni lehetett, ahogy az agytekervényei mozognak egy jó ötlet után kutatva. De hiába gondolkodott percekig, semmi frappáns válasz nem jutott eszébe.

-            Én igazából nem lopni jöttem ide – kezdett el mentegetőzni. – Beszélni akartam Önnel, Hercegnő.

Még ki sem ejtette az utolsó szót, de az én ereimben már meg is fagyott a vér. Elképzelni nem tudtam, honnét jöhetett rá ő is, hogy én vagyok az egyik volt hercegnő. Eddig egészen biztos voltam abban, hogy az álcám tökéletes, de most már egyre jobban elbizonytalanodtam ebben.

Tényleg kíváncsi voltam a mondanivalójára, de hirtelen nagyon dühös lettem, amiért ő is rájött a valódi kilétemre, és amiért ilyen meggondolatlanul kimondta. Ez a szó, hogy hercegnő, tabu volt nálam, főleg most így tíz év után, amikor láthatatlan kellett volna, hogy maradjak, amikor az életem volt a tét.

-            Egy okot mondj, hogy ne öljelek meg most rögtön – sziszegtem neki.

-            Szóval tényleg igaz! – sóhajtott fel megkönnyebbülten, mire még jobban a torkához nyomtam a tőröm.

-            Még egy szó, és esküszöm, elvágom a torkod! -  Mérges voltam, hihetetlenül, amiért már egyáltalán nem félt tőlem. Mintha már nem is zavarta volna, hogy csak egy apró mozdulat választ el attól, hogy megöljem.

Nem voltam meggondolatlan vagy felelőtlen, és általában jól kezeltem az érzéseimet – habár a dühömet mindig nehezebben tudtam kontrollálni -, de most már nem sok választott el attól, hogy tényleg beváltsam a fenyegetésemet.

-            De nem fogja megtenni – válaszolta –, mert szüksége van rám.

-            Biztos vagy te ebben? – kérdeztem egyre mérgesebben. A hirtelen támadt pimaszsága még jobban feldühített. Kinek gondolja ez magát? Azt hiszi, hogy szükségem van rá? Mégis mihez? Azt hitte, hogy ha csak úgy ideállít – a biztonság esetére azért megpróbál meglopni – és én rögtön meghallgatom?

Nem voltam ilyen kegyetlen, valóban meghallgattam volna, ha esetleg máshogy viselkedett volna. Ha nem akart volna meglopni, ha rögtön a lényegre tért volna, ha nem kotyogta volna ki olyan meggondolatlanul a titkom, ha nem szemtelenkedett volna velem egy ilyen helyzet ellenére is.

Le kellett volna nyugodjak ahhoz, hogy tisztán tudjak gondolkodni, mert tényleg egyre közelebb értem ahhoz a ponthoz, ahonnét már nem tudtam volna visszatérni a megölése nélkül. Nem akartam ártatlanokat gyilkolni, még akkor sem, ha ő egy tolvaj volt.

Újabb percek teltek el azzal, hogy csak egymást néztük. Láttam, hogy a tolvaj újból pánikba esik, amikor észrevette, hogy én még mindig nem tágítottam. Kétségtelenül kényelmetlenül érezte magát egy tőrrel a torkánál, emellett láthatta rajtam, hogy nem vagyok a legjobb kedvemben sem.

-            Kérem, bocsásson meg szemtelenségemért, Hercegnő! – szólalt meg végül kétségbeesetten.  – Ígérem, mindent elmondok, csak kérem, tegye el a kést!

Nem voltam abban biztos, mennyire őszinték a szavai, de a bocsánatkérése egy keveset enyhített dühömön. Azt is láttam rajta, hogy tényleg beszélni szeretne velem, és mivel nem hittem, hogy rossz szándékkal jött – az apró lopáskísérletet leszámítva -, lassan elhúztam a tőrt a nyakától. Amikor visszatettem a helyére és elengedtem a karjait, megkönnyebbülten felsóhajtott, majd lassan fel is ült. Én is így tettem, majd kényelmesen elhelyezkedve a tűznél tekintetem újból rászegeztem.

Még mindig feldúlt és mérges voltam, de már kezdtem kissé lenyugodni. Tudtam, semmi jó nem származik abból, ha hagyom, hogy az érzéseim irányítsanak. Ezért vettem két mély lélegzetet, hogy lenyugtassam magam és tiszta fejjel tudjak a tolvajra koncentrálni.

-            Hallgatlak – feleltem, mire ő bólintott egy aprót. Már épp megszólalt volna, amikor hirtelen megjelent a háta mögött Dongwoon is. Kardját egyenesen a tolvaj nyaka mellett tartotta, amit szeme sarkából látva az idegen megint teljesen megdermedt, de tekintetét nem fordította felé.

-            Ki vagy és mit akarsz? – kérdezte Dongwoon tőle fenyegetően. Láttam a tolvaj szemében, hogy arra gondol, kezdődik elölről megint minden. Teljesen megértettem, hogy nem volt a legjobb kedvében azok után, amiket mondtam neki. A helyében én sem lettem volna jókedvű. Aztán amikor végre belekezdhetett volna abba, amiért igazából idejött, megint megjelent egy „őrült”, aki az életével fenyegette. Persze, sejthette volna, hogy nem vagyok egyedül, ha valóban egészen idáig követett. Habár nem merészkedhetett túl közel hozzánk, de a lábnyomokból rá kellett jönnie, hogy ketten vagyunk.

Azt hittem, hogy a tolvaj megint elkezd mentegetőzni, mint ahogy nálam is tette, amikor már nagyon szorult a hurok a nyaka körül, de most nem így tett, ami kissé meg is lepett. Jobbnak látta, ha inkább nem szól semmit, hadd magyarázzam én meg a dolgot Dongwoonnak.

Fejemmel nemet intettem, ezzel jelezve Dongwoonnak, hogy tegye el a kardját, mert nincs semmi baj. Dongwoon pár percig még nem mozdult, csak gyanakodva méregette a mellettem ülő fiút, aztán végül vonakodva ugyan, de eltette fegyverét. Leült vele szembe a tűz másik oldalán, majd továbbra is árgus szemekkel figyelte minden mozdulatát. Közben én biccentettem neki, hogy kezdheti. Mielőtt belekezdett volna, még megköszörülte a torkát, hogy felvegye a hivatalos hangnemet és modort, amit régebben is mindig használni kellett, ha egy hercegnővel beszélt az illető.

-            Először is, szeretnék bemutatkozni, Hercegnő – fordította tekintetét felém. Láttam, hogy azt várja, hogy engedélyt adjak neki a további beszédre, ezért biccentettem egy aprót a fejemmel, mire ő folytatta.  – Yoseob a nevem, és azért jöttem, hogy Ön mellé szegődjek és segíthessem a bosszúja beteljesítését. Nem tudom, mennyire leszek hasznos Önnek, de akár az életemet is feláldoznám Önért!

Először szóhoz sem jutottam, annyira meglepett ezzel. Amikor először mondta, hogy beszélni szeretne velem, fogalmam sem volt arról, hogy mégis miről, de ez volt az utolsó dolog, amire gondoltam volna. Elképzelni nem tudtam, hogy bárki is hozzám, pont hozzám akarna csatlakozni, hogy segítsen gyilkolni. Habár túl durva volt ezt így kimondani, de én valóban arra tettem fel az egész életem, hogy meggyilkoljak egy, vagy több személyt, amiért az még több ártatlant megölt. De mire eljutok addig, hogy tényleg a királyt öljem meg, sok más katonának is meg kell halnia, akik szintén ártatlanok voltak valamilyen szinten. Azt persze egyiküknél sem tudhattam, mennyire érdemlik meg a halált, de önvédelemből azt is megölném hidegvérrel, akit tényleg felesleges lenne.

De azt még mindig nem értettem, hogy miért akarna bárki is csatlakozni hozzám. Nekem esélyem sem volt arra, hogy új életet kezdjek, már a születésemtől fogva meg volt pecsételve a sorsom a szemem miatt, de más, akinek még lehet egy sokkal jobb élete, miért akarná rám és a bosszúmra elpazarolni az életét? Nem tudom biztosítani senkinek, hogy túléli, egyáltalán azt sem tudtam, hogy eljutok-e én magam a célom beteljesítéséhez, akkor mégis hogyan várhattam volna el, hogy segítsen bárki is? Nem akartam elrontani senki életét. Pont ezért nem akartam, hogy ő, Yoseob is velünk tartson, épp elég, hogy Dongwoon egész életét tönkreteszem.

-            Nem – feleltem határozottan, ellenkezést nem tűrő hangon. Yoseob szemei erre kitágultak, látszott rajta, hogy mennyire megleptem ezzel. Biztos azt hitte, megengedem, hogy velünk tartson, mert tudta, minél többen vagyunk, annál nagyobb az esélye, hogy sikerrel is járunk. Épp ezért nem értette, hogy miért utasítottam vissza.

-             De… - kezdett volna Yoseob tiltakozni, de tekintetemet látva inkább mégsem tette.

-            Tudjuk, ez most nagyon igazságtalannak tűnik, de jobb lesz így – kezdett bele Dongwoon Yoseob meggyőzésébe. Megkönnyebbültem, hogy Dongwoonnal ugyanúgy gondoljuk, vagy csak ismert már annyira, hogy tudja, mi jár a fejemben. Mindenesetre, hálás voltam neki, amiért megint átvette a szót. Soha nem voltam jó mások meggyőzésében, abban meg pláne nem, hogy szavakkal érjem el ezt.

-            Mi nem magunk választottuk a sorsunkat, már előre meg volt írva, így esélyünk sem volt arra, hogy ezen változtassunk. De neked még nem késő. Csak abba kell hagynod a lopást, és egy tisztességes munka után nézni. Például lehetnél favágó – Dongwoon ennél a szónál elakadt, ahogy eszébe jutott a Mester, és hangja is elhalt. - a faluban, most úgysincs ilyen ember ott – fejezte be végül a mondatot halkan, de tekintete a messzeségbe révedt, ahogy felidéződtek a múlt emlékei egy szebb életről, amikor még boldogok voltunk, még ha az rövid is volt.

Yoseob szemei egyre könnyesebbek lettek csalódottságában és dühében, amit látva összeszorult a szívem. Mi jogon döntöm én el, hogy kinek mihez van joga? Ha ő úgy dönt, eldobja egy lehetetlen cél érdekében az életét, akkor nekem mi jogom van ahhoz, hogy megmondjam neki, mit tegyen? Dongwoonnak is megengedtem, hogy mellettem maradjon, miközben ő is kezdhetett volna egy új életet. Hiába tudtam, hogy csak így védhetek meg még több ártatlan embert, mégis rosszul éreztem magam miatta.

-            De ez olyan igazságtalan! – tört ki belőle panaszosan.  – Azt hiszi, Hercegnő, hogy csak Önnek van joga ahhoz, hogy bosszút esküdjön az az ember ellen, aki lemészárolta az egész palotát egy éjjel alatt egy láthatatlan szellemsereggel?! Mindenkit megöltek azon az éjjelen, szolgáktól kezdve a katonákon keresztül a lovászfiúkig, mindenkit! Abba véletlenül nem gondolt bele, hogy mi történhetett az ártatlanok családtagjaival?! Nem gondolja, hogy nekik is joguk van ahhoz, hogy a király halálát követeljék? Elképzelni nem tudja, hogy milyen nehéz életük volt ezeknek az embereknek! Minden éjjel az elvesztett szeretteikért sírtak, és azért éjjel, mert akkor jobb esetben senki sem hallotta meg őket! Nappal ugyanis ki sem nyithatták a szájukat, úgy kellett tenniük, mintha nem is léteztek volna a meggyilkolt családtagjaik, mert ha másképp tettek volna, őket is megölték volna. Tudja, hány ilyen embert végeztettek ki emiatt? Mindegy volt, hogy öreg, vagy kisgyerek, mindenkit, aki egy szóval is említette azt az éjjelt, vagy a korábbi éveket, meghalt. El tudja képzelni, hogy mennyire vágynak ezek az emberek arra, hogy meghaljon a király? A tíz év alatt sokan beletörődtek, hogy nekik csak ennyi járt, de gondolja, hogy mindenki így tett? Sokak szívében még mindig ott van a remény, hogy újra visszatérnek egyszer a szebb napok. Aztán amikor elkezdett egy pletyka keringeni arról, hogy az egyik volt hercegnő visszatért, hogy visszavegye, ami őt illeti, még több emberben feléledt a remény. Habár a király és az emberei igyekeztek ezeket a pletykákat rögtön elfojtani, már az egész országban mindenkinek van tudomása Önről! Tehát úgy gondolja, hogy nincs jogom ahhoz, hogy Önnel tartsak? – Már épp nyitottam volna a szám, hogy kérdezzek valamit, amikor Yoseob belém fojtotta szót. – Igen, jól gondolja. Azért tudok ilyen sok mindent, mert én is egy ilyen családba tartoztam. Az apám egy tábornok volt a palotában, és a nővérem férje pedig egy nagyon befolyásos és tehetséges hivatalnok volt, aki nagyon sok jó tanáccsal látta el az egész palotát. Mindketten pont bent voltak azon az éjjelen, és meghaltak. El tudja képzelni, hogy ez mekkora fájdalmat okozott az anyámnak és nővéremnek, aki mellesleg terhes is volt? A nővérem beleőrült a fájdalomba, nem tudta megkülönböztetni a nappalokat az éjjelektől, az embereket a férjétől, így az elsők között volt, akit kivégeztek. Az anyám ezt még kevésbé tudta elviselni, és hamarosan súlyosan megbetegedett, amibe rövid időn belül meg is halt, mert nem volt pénzünk, amiből orvost hívhattam volna hozzá, ugyanis az összes vagyonunkat elkobozták, és koldusok lettünk. Tizenhárom éves voltam, amikor elvesztettem az egész családomat egy hónap leforgása alatt. Nem volt se pénzem, se családom, se semmim, teljesen egyedül maradtam. Csak magamra voltam utalva, így nem csoda, hogy lopni kezdtem, nem? – kérdezte cinikusan.  – De ezek után végül is nekem nincs jogom ahhoz, hogy meg akarjam bosszulni a családomat. Ön szerint, Hercegnő, én még tudok új életet kezdeni, igaz? Hagynom kellene, hogy a családom meggyilkolása büntetlenül maradjon! – Eddig szinte kiabált az elfojtott dühtől és fájdalomtól, de aztán hirtelen visszavette hangerejét és csendesen folytatta. - Az nem érdekel, hogy sikerül-e nekem végeznem az új királlyal, csak részt szeretnék venni benne, hogy végre tehessek valamit a családomért. Ez olyan nagy kérés lenne? – Az utolsó szavai már elvesztették az élüket, és a panaszos, felháborodott hangvételt felváltotta a kétségbeesett, könyörgő hangnem.

A csend nyomasztóan telepedett ránk. Yoseob szavai korbácsütésként értek és teljesen lesokkoltak. Lesokkolt a sok szörnyűség, amit a király okozott az ittenieknek; lesokkolt, hogy én ezekről semmit sem tudtam; lesokkolt, hogy még csak soha bele se gondoltam abba, mi történhetett a palotában meggyilkoltak családtagjaival. Én mindig csak magammal törődtem, abba bele se gondoltam, hogy valójában mennyien akarhatnak bosszút állni, de mivel nincs eszközük és hatalmuk hozzá, bele kell törődniük a sorsukba. Egészen eddig magamat sajnáltattam, amiért elvesztettem mindenemet egy éjszaka alatt, de a Mester még akkor megtalált, így nem mondhatnám, hogy igazán rossz vagy nehéz életem lett volna. Most pedig itt állt előttem Yoseob, aki tényleg teljesen egyedül maradt ebben a reménytelen világban, ahol egyedül, tizenhárom évesen mindenféle háttér és vagyon nélkül érvényesülni lehetetlen. Hogy én milyen vak és ostoba voltam!

Yoseobnak teljesen igaza volt, mindenben. Neki is megvan a joga ahhoz, hogy bosszút forraljon a király ellen, és azzal egyáltalán nincs semmi baj, ha nem akar egyedül belefogni, mert akkor tényleg lehetetlen lenne. Hárman már több esélyünk van, mintha csak ketten vagy egyedül kellene belevágni az egészbe.

Dongwoon is teljesen csendben ült a tűz mellett, őt is sokkolhatták Yoseob szavai. Az elmélkedésből rögtön visszarántotta a hirtelen kitörése, de most megint elmerülve bámult a lángokba. Én sem tudtam, most mit mondjak neki. Sajnálom? Sajnálom, hogy ilyen bunkón viselkedtem veled, mikor semmit sem tudtam ezekről? Sajnálom, hogy eddig bele se gondoltam mások helyzetébe, és csak magammal törődtem?

Nem tudtam, mi lenne megfelelő, azt sem tudtam, hogyan mondjam el neki, hogy tartson nyugodtan velünk. Ha ezt csak így közölném vele, azt hinné, csak szánalomból engedem meg neki, nem azért mert igazán szükségem lenne rá. Tanácstalanul néztem Dongwoonra, aki rögtön viszonozta pillantásomat. Ő is ugyanannyira ötletek híján volt, mint én. Nem akartam, hogy Yoseob elmenjen azelőtt, hogy megtudná, meggondoltam magam, de a nyomasztó csendet nem tudtam, mivel törhetném meg.

Yoseob is egyenesen a tűzbe bámult, nem is foglalkozott azzal, hogy mi mit csináltunk. Sokféle érzés kavargott benne, amit arcáról könnyedén le is tudtam olvasni, amikor ránéztem. Fájdalom, csalódottság, szégyen. Fájdalom, ahogy újból felidézte magában azoknak a szörnyű napoknak az emlékét. Csalódottság, amiért nem engedtem meg neki, hogy velünk tartson. Szégyen, amiért ilyen egyenesen kiosztott engem, a Hercegnőt, akinek döntését akkor is tiszteletben kell tartani, amikor nem értesz vele egyet.

-            Sajnáljuk – felelte őszintén Dongwoon mindkettőnk nevében, mire Yoseob csak megvonta a vállát.

-            Nem azért mondtam, hogy sajnáltassam magam, elvégre ez már a múlt – válaszolta, miközben felállt. – Sajnálom, hogy kioktattam, Hercegnő. Nem akartam így beszélni Önnel, egyszerűen csak kijött. Mindig is meggondolatlan voltam – mondta kissé szórakozottan, de látszott rajta, hogy belül mélységesen csalódott és szomorú. – Akkor most megyek - hajolt meg elköszönésképp, majd már indult is volna, ha én nem állítom meg.

-            Azt még nem árultad el, hogyan sikerült megtalálni és követni minket. – Yoseob ezt hallva megtorpant, de nem csinált semmit. Pár percig gondolkozott, biztosan azon, hogy miért nem hagyom elmenni. Végül, mivel én nem szóltam semmit, úgy döntött, mégis visszaül. Nem tudtam, hogy rájött-e szavaim burkolt jelentésre, de nem is számított.

-            Amikor másodszor találkoztunk, és Asen felől érdeklődött, már akkor sejtettem, hogy Ön az egyik hercegnő, így egy idő után, mikor úgy láttam, hogy biztosan elhagyták Asen házát, én is meglátogattam. Asen persze ismert engem, és mikor megkérdeztem, hogy mi történt, mindent elmondott. Megtudtam, hogy hova indulnak, ezért már csak meg kellett, hogy találjam Önöket. Sejtettem, hogy nem fogják a várost megközelíteni a főútvonalon, és hosszas gondolkozás után sikerült rájönnöm, merre mehettek. Persze nem voltam benne biztos, hogy igazam van, de úgy tűnik, mégis sikerrel jártam – mesélte Yoseob, majd a végére érve sóhajtott egyet.  – Persze akkor még teljesen biztos voltam abban, hogy Önökkel tarthatok, mert tudtam, hogyan segíthetnék rögtön – folytatta kissé csalódottan.

Nem értettem, miben segíthetne nekünk rögtön Yoseob. Nem tűnt olyannak, aki tudna harcolni, más pedig nem jutott eszembe, amiben segítségünkre lehetne. Hiába tud lopni, azzal semmire sem megyünk. Lopakodni jól tud, már tapasztaltam, de ez nem elég. Annyira ostobának sem tűnt, elvégre sikerült megtalálnia minket, de lennie kell még valaminek, amit nem árult el.

Ezzel az utolsó mondatával felkeltette az érdeklődésem, és ahogy láttam, Dongwoonét is. Végül is, az soha nem rossz, ha többen vagyunk, elvégre annál több ötletet gyűjthetünk össze, amire bizony elég nagy szükségünk lesz, ha valóban meg akarjuk kísérelni a lehetetlent: megölni a királyt, mielőtt ő vadászna le minket.

-            Hallgatunk – felelte Dongwoon, mire Yoseob száját egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el, aztán bólintott. Arca magabiztos volt, látszott rajta, hogy a mai nap folyamán már elég sokszor végig gondolta a tervét, minden hibát és buktatót kiszűrve, hogy most elmondhassa nekünk.

-            Tehát – kezdett bele -, tudom, hogy azt a két embert keresik, akik a fővárosból jöttek. Én magam is láttam őket futó pillanatokra, és bevallom, volt, hogy követtem is őket. Felismerni nagyon egyszerűen fel lehet őket, úgyhogy emiatt nem kell aggódniuk. Nem tudom, hogyan terveznek bejutni a városba, de azzal gondolom nem mondok újat, ha elárulom, számítanak a megjelenésükre. Talán nem ennyire gyorsan, de erősen figyelnek minden járókelőt, főleg a köpenyeseket, és persze két embert keresnek, gondolom, nem újdonság. – Bólintottunk Dongwoonnal. – A bejutás még nem is esne nehezükre, de megtalálni őket, az igen. Valószínűleg erősen őrzik mind a két gyereket, és este nem is találnák meg. Itt jövök a képbe én. Engem nem ismernek, így könnyűszerrel bejuthatok a városba, és körbe szimatolhatnék. Kideríthetném, itt vannak-e még, hány katonája van a városnak, ha esetleg menekülni kellene, és hasonlók. Önök addig kint maradnának a falon kívül elbújva, és figyelniük kellene az őrségváltást, főleg éjjel. Gondolom, ezt nem kell részleteznem. Aztán miután Önök is bent vannak, találkoznunk kellene minél előbb. Mivel én magam sem ismerem annyira jól a várost, meg elég nagy is, a fal másik oldalán fogok várni magukra, majd ha ott leszünk, megbeszéljük, pontosan hol.

Yoseob tervét hallgatva hirtelen mérhetetlen megkönnyebbülés áradt szét a tagjaimban. A terve egyszerűen tökéletes volt, semmi belekötni való nem volt. Ennél jobban ki sem tudta volna találni. Hirtelen örültem, hogy mégsem hagytam elmenni, és csak most jöttem rá, őt hallgatva, hogy valójában mekkora szükségünk van a segítségére. Persze azt is tudtam, ez az első és utolsó alkalom, hogy eljátszhatjuk, hogy csak ketten vagyunk, mert ezek után már tudni fognak Yoseobról is.

-            Akkor legyen így – bólintott egy aprót Dongwoon, amit én is követtem. - Be kell valljam, hogy most megkönnyebbültem – felelte. – Ennél jobb tervet mi ki sem tudtunk volna találni, úgyhogy örülök, hogy mégsem mentél el.

-            Egy valamit azonban feltétlenül tudnod kell – szólaltam meg. – Nem szólíthatsz engem hercegnőnek, mert ezzel rögtön lebuktatnál minket. Az eredeti nevem sem használhatod, azt már régen elhagytam. Most Meir vagyok. Csak Meir, esetleg Meira, de ez a lány változata, úgyhogy maradj meg a Meirnél. Ő pedig – mutattam Dongwoonra – Dongwoon. Ezt ne felejtsd el.  – Yoseob bólintott, de nem szólt semmit.

Ismét csend telepedett közénk, de nem volt nyomasztó vagy kínos. Kellemes volt így üldögélni, a tűz fényébe bámulva. Mindhárman gondolatainkba merültünk, láttam Dongwoon és Yoseob arcán is. Hirtelen olyan távolinak tűnt itt az erdőben minden gond. Bosszú, halál, gyilkolás, mind olyan volt, mintha egy másik életben kellett volna ezekkel foglalkoznom. A teher, amit hordoztam, könnyebb lett, szinte már úgy éreztem, semmi nem nyomja vállaimat, és tudtam, a Mester figyel az égről. Figyeli minden mozdulatomat, cselekedetem, és óv, amennyire csak tud.

Különös volt, hogy minden nyugodt percemben, amikor nem kellett semmin sem gondolkoznom, a Mester jutott eszembe. Szinte már megszállottnak éreztem magam, amiért ennyire ragaszkodtam hozzá. Még a saját, vérbeli apám sem hiányzott ennyire, mint a Mester. Hiányzott, le se tagadhattam, és őszintén szólva, fogalmam sem volt, hogy valaha el tudom-e ereszteni őt örökre. Elvesztése mély sebet hagyott a szívemen, ami soha nem fog begyógyulni, de reménykedtem benne, hogy a fájdalom valóban enyhülni fog az idő elteltével.

-            Ami a családodat illeti, tényleg sajnálom – törte meg Dongwoon a szinte már idilli pillanatot. Hirtelen megnyilvánulásán meglepődtem, és valahogy tudtam, neki is eszébe jutott a Mester ebben a pár perces csendben.

-            Köszönöm – válaszolta Yoseob halkan, hogy elrejtse előlünk, megint a sírás környékezi. Át tudtam

érezni, hogy mennyire fájhat neki még ennyi idő után is a családja elvesztése. Azt mondják, az idő begyógyítja a sebeket, de én ebben nem voltam teljesen biztos. Begyógyulni az ilyen sérülések a szíven soha nem fognak, csak megfakulnak és elvesztik az erejük nagy részét, de attól még mindig ott maradnak az emberrel élete végéig, emlékeztetőül.

Yoseob felhúzta lábait, karjaival pedig átölelte őket. Fejét térdein pihentette, miközben szüntelen a tűzbe bámult. Így látva őt, hirtelen késztetést éreztem, hogy megöleljem, vagy megsimogassam a hátát, ezzel kifejezve, hogy én is mennyire sajnálom, ami történt, és hogy tökéletesen átérzem a helyzetét. De nem tettem semmit, csak felálltam, és elmentem őrködni Dongwoon helyett.